Hogy ezt az írást mi ihlette? Egy hír, ami a napokban jelent meg.
Az Apolló Mozi vezetője, Fejér Tamás átvehette, a dehir.hu által létrehozott „az év kulturális szereplője díját”.
Tamást régóta ismerem, és nagy öröm volt számomra, amikor először felkért, hogy moderáljak néhány közönségtalálkozót az általa létrehozott nagysikerű Magyar Filmszüret- programon. Vele csináltuk az ország két legnagyobb létszámú mozifilm-vetítését és közönségtalálkozóját. Tamás megérdemelte ezt a díjat. Ő az, aki életben tartja azt a mozit, ami gyerekkorom meghatározó helye volt.
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a filmeket. Mindegy milyen volt az, és mindegy, miről szólt. „Mindent fogyasztó voltam”. Esténként a szüleim szobájában, az alvó sziluettjükön át, a fotelben összekuporodva a család egyetlen fekete-fehér televízióján néztem a késő esti filmeket. Így kerültem be Tornatore, Fellini, Antonioni, Zeffirelli, Hitchcock vagy Makk Károly, Jancsó Miklós, Szabó István vagy az orosz filmgyártás által kreált világba, amiben gyerekként is boldognak éreztem magamat.
A fotel mellett az újságtartóban az akkor rendszeresen és kötelezően járatott Rakéta újság volt, amiből a legújabb szocialista fejlesztésektől kezdve a kultúra akkori meghatározó értékeit olvasgattam. Később ezt a lapot felváltotta a Pajtás újság, aminek a képregényeit százszor is elolvastam, miközben peregtek előttem a korabeli rendszer által jóváhagyott filmek kockái. Olykor a zsebpénzemből Fülesre vagy Ludas Matyira is telt, és ezeket a lapokat boldogan forgattam, miközben, mint a többi film, a Zabriskie Point mélabús és lázadó világa mutatta nekem, milyen leszek, ha felnövök. Mindegy volt, hogy Kuroszava, Derszu Uzaláját néztem vagy Celentano Serafinoját, minden nagyon tetszett.
Később, amikor apa megvásárolta az első színes televíziónkat, egy új világ nyílt ki számomra. A filmek új értelmet kaptak a színek által. Apró boldogság volt ez, egy valóságát elfedő világnak. Volt, hogy Tarkovszkij és Klimov filmjein túl egy kis „nyugatra” is vágytam, és akkor átkapcsoltam a román televízió adójára, ahol esténként amerikai filmeket vetítettek. Bár nem értettem az angol szöveget és a román feliratot, mégis átadtam magamat a képi világnak és kikövetkeztettem a párbeszédeket. Ez az én mozim volt.
De nemcsak a televízió jelentette ezt a filmes álomvilágot, hanem a mozi. Az a valódi, nagyvásznas, kemény ülőszékes mozi. Ahol nem volt popcorn és kóla, viszont volt más. Az utánozhatatlan mozihangulat. A terem állott levegőjével és a vetítőházból kitóduló fénysugárban táncoló porszemcsékkel.
Amikor nagyobb lettem, amolyan kiskamasz, az unokatestvéreimmel eljártunk az „Apollóba” filmet nézni. És csakis oda. Az összes filmet megnéztük, amit csak tudtunk, és a jegyek sem voltak drágák, hiszen akkoriban kötelező volt megváltanunk az iskolában azt a bizonyos rózsaszín lapot, ami tíz film ajánlott megnézését írta elő (természetesen az akkori kultúrpolitika iránymutatása alapján) és másik tíz, szabadon választott filmet pedig kedvezménnyel nézhettünk meg. A kötelező filmek sem jelentettek nagy kényszert, hiszen olyan mozikat kellett megnéznünk, mint Jankovics Marcell János vitéze vagy a Fehérlófia, annak feledhetetlen grafikai és nyelvi világával. Ezeket a filmeket az osztályokkal és tanárainkkal együtt láthattuk.
De az igazi szabadságot mégis az jelentette, amikor egyedül mehettünk moziba. Olyankor bevásároltunk dobostortából és krémesből a szemközti „Hangya bolt” presszójában. Ha ott nem volt már sütemény, akkor a mellette lévő „Orange” presszóban pótoltuk, ami az idősebb asszonyok találkahelye mellett, a legendás „Művész úr” kedvenc törzshelye is volt. Innen csak át kellett menjünk szembe, hogy az Apolló páholyai közül egyet kibérelve „úri-murisan” tudjuk megnézni a napközben játszott filmeket. A jegyszedők elnézték nekünk, hogy süteményekkel megrakodva érkezünk, hiszen abban a műsoridőben alig volt néző a moziban. Porcukros orral, boldogan ettük a krémest és a mignont, amik ma már nem olyanok, mint akkor. Hiába a nosztalgia krémes elnevezés, és a retró hangulat. Valami mégsem olyan. Lehet, velünk van a baj. Esténként a filmek után boldogan mentünk haza és beszéltük át, amit láttunk. Útközben a rikkancstól vettem egy Esti Hírlapot, amit otthon az elejétől a végéig becsülettel elolvastam. Talán azért, mert egy kicsit felnőtt is akartam már akkor lenni.
Az én „Cinema Paradisom” az ott volt a mai Miklós és Piac utca sarkán, és ott van ma is, változatlan állapotában. Ez az Apolló Mozi. Bár a krémesek íze már nem olyan, de a filmnézés hangulata igen, és ezt nem tudja megborítani a popcorn illat és a kóla szürcsölése sem. A varázs abban rejlik, hogy ez változatlan. Mármint az érzés, a filmnézés érzése. Pedig időközben jött a videó világa, ahol már otthon is tudtunk oda nem illő narrációval nyugati filmeket nézni. Láthattuk, ahogy egy ember is képes világokat megmenteni, csak izmosnak és „halkszavúnak” kell lennie. Majd jött a DVD-korszak, és ki tudja, mennyi más adathordozó, de a mozi épülete még most is moziként áll a belváros szívében. Majdhogynem az egyetlen mementójaként annak, hogy a film, az egyik legfontosabb kultúrpolitikai eszköze volt annak a rendszernek, amelybe én beleszülettem és az egyik legfontosabb kultúrháza a századelőtől máig is a városnak.
Ma már ritkán nyílik alkalmam filmet nézni, hiszen azok a másfél-két órák nagy kincset jelentenek a számomra, amit ma még munkával töltök el. Hogy filmet nézzek, kell a kényszer. Kell, hogy megállítsanak és belegyömöszöljenek a moziszékbe.
Észre sem vettük, de generációk nőttek fel velünk együtt és nyitottak be az „Apolló” ajtaján. Tettük ezt akkor gyerekként szüleinkkel, akár egy Bud Spencer-film miatt, vagy tesszük ezt most a gyermekeink kedvéért, akár egy Marvel-filmért.
Észre sem vettük, de azok a kis srácok, akik lelkesen fogták a kezemet, hogy a Vasembert megnézzük (ma már majd tizenkét év elmúltával), felnőtt férfiak, és nem fogják izgatottan a kezemet, ha moziba megyünk. De ahogy gyerekként Bondarcsuk Emberi sorsát megnéztem, úgy nézem meg Tony Stark és barátainak a küzdelmét is ma. Azzal a jóleső kíváncsisággal huppanva a párnás moziszékbe, amit az első pillanattól megéreztem az első filmkockák indulásakor.
És hogy ez az mozi még tényleg az a bizonyos mozi, abban nagy szerepe van Fejér Tamásnak, aki imádja filmeket, és szereti az ő „igazi debreceni moziját”.
Van egy épület a belvárosban, a Miklós és a Piac utca sarkán, ami látott engem gyerekként, látja, hogyan viszem a gyermekeimet, és látta hogyan lettem szerelmes, és egyszer talán azt is látni fogja, hogyan fogom az unokáim kezét, hogy megmutassam nekik azt a nagyvásznas és ma már „puhaszékes” mozit… az én Cinema Paradisomat.
